Ma, október 23-án, kedvenc nemzeti ünnepemen kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem. Nemcsak azért mert ma otthon ünnep van, hanem ma érkeztek meg a képeslapok is, amelyeket Gabi mama és Imre papa küldött Budapestről kisfiúnknak, akit lenyűgözött a nagyváros augusztusban. Imádta a Duna hídjait. Erre még belefutottam ebbe a cikkbe is, Trembácz Évától. Annyira jól leírja, hogy mi hiányzik, nem is tudok hozzátenni sok mindent. Kivéve, hogy nekem a színházból csak az előadás hiányzik, a végtelen taps nem, azt mindig ellógtam, szégyenkezve kicsit. Ja, és lagzis mulatozásban sem voltam soha jó. De, amúgy igen, főleg a hazai ízek, azok nagyon. Szeretem Éva írásait és amúgy is szeretettel gondolok rá, mert átvállalta tőlem Ciprust a Nagy Könyvkihívásban, amelyet a Világjáró Könyvmolyokban szerveztek. Sajnos, az ősz nem úgy alakult számunkra, ahogy terveztük, nem maradt energiám az olvasásra, inkább átadtam.
Szeretettel gondolok Magyarországra, minden esős, hűvös, őszi barátságtalansága ellenére is. Szeretettel gondolok férjemre, aki most éppen kissé magányosan azért küzd, hogy rendbe tegye azt, ami elromlott. Nekem oda van honvágyam, neki ide. Ez már örökre így lesz, azt hiszem. Innen oda, onnan ide vágyunk.
