Holnap elhagyjuk a szigetet néhány hétre, elindulunk itthonról, hogy hazamenjünk egy kicsit. Hosszú út áll előttünk. Úgy döntöttünk, hogy nem éri meg az autónkat átregisztráltatni, inkább hazavisszük és itt majd veszünk alkalmasint egy használt kisautót. Kanárin olcsó az autó, nem éri meg külföldről hozni, mert a nem rezidenseknek nagyon sokba kerül az új rendszám, ami viszont fél év után kötelező (lett volna).
A hajóút 39 óra Huelváig, onnan 2700 km autópályán hazáig, de lesz az több is, mert kihasználva a lehetőséget bebarangoljuk Andalúziát és kisebb etapokban vezetünk haza.
Borzaszt az út gondolata, de most, hogy elolvastam a Telémaco történetét, elszégyelltem magam. Már eddig is feltűnt, hogy mekkora kultusza van itt Venezuelának, ami valamelyest furcsa, mert nekem egy őrült diktátoron kívül semmi különleges nem jutott volna róla eszembe. Igaz, itt, azaz ott, Európában nem is fordítunk túl nagy figyelmet arra a földrészre. Hajlamosak vagyunk elintézni annyival, hogy Amerika és valójában legtöbbször az USA-ra gondolunk. Meg is mosolyogtam, amikor mexikói spanyol tanárnőm az országok és népeinek megnevezésekor azt kérte tőlem, hogy tanuljam meg a legfontosabb európai országokat és az összes amerikait...vicces, gondoltam, talán inkább fordítva, nem?!
Szóval, Venezuela. Mostanában többet szerepel a hírekben, mert iszonyatos válság van. Nincs energia, őrületes az infláció. Az összes olajat exportra termelték, ahelyett, hogy lenne néhány hőerőmű. Helyette vízerőművek szolgáltatták az áramot az országnak, viszont évek óta aszály van, az Orinoco-ban nincs elég víz. Akit a részletek érdekelnek, ide kattintson. Olyan távolinak tűnő problémák, mégis a saját bőrünkön éreztük meg ennek hatását. Májusban felmondták a hosszú távra tervezett albérletünket egy hónapos kiköltözéssel, mert a tulajdonos családja hazatelepül Venezuelából. Rosszul érintett bennünket, mert kevés a tágas, szép lakás, és már éppen megszerettük a régit, de aztán jól alakultak a dolgok, végül beköltöztünk egy talán még jobb minőségűbe, némileg olcsóbban.
Jelenleg Venezuela pokol, de nem volt mindig így. Gomeráról szemlélve az ígéret földjét is jelentette. 1950. augusztus 9-én 170 gomerai férfi és egy nő (a hajó tulajdonosa) hagyta el Valle Gran Reyt a jobb élet reményében. Egy 27 méter hosszú, 6 m magas vitorláson (!) elindultak a bizonytalanba. Borzasztó körülmények, kiszámíthatatlanság, illegalitás (hivatalosan áttelepülni megfelelő papírokkal a költségek a 10-12 000 pesetát is elérték), halálközeliség, ez várt rájuk és mégis elindultak. 171 ember egy max. 25 főre tervezett hajón. Milyen lehetett az élet itt??? OK, Franco diktatúrája tombolt (Puskás Öcsiék szerint még az is jobb volt, mint a Rákosiéké), de ide a szigetre mennyire ért el a politika? Egy hajó járt hetente Tenerifére, az is vagy fél napig volt úton, mire Santa Cruzba ért. Azt hiszem, el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire elvágyhattak azok a férfiak, hogy erre az útra befizettek, 3-5000 pesetát fejenként. (napszámosként kb. napi 15-öt tudtak keresni)
A hajó augusztus 5-én azzal hagyta el San Sebastian kikötőjét, hogy Tenerifére indul. De, ez csak a hatóságok megtévesztésére jelentették, a valós cél Valle Gran Rey volt, ahol gyülekeztek az emigránsok. 9-én hajóztak ki.
Augusztus 25. és 28-a között akkora hullámok nyaldosták a hajót, hogy az összes élelmiszert elsodorta, de ami ennél is rosszabb, alig maradt ivóvizük. Több napi keserves szenvedés után egy spanyol tartályhajó legénysége segített az utasokon, átdobva némi rizst és vizet. Közel sem elegendőt, de a haláltól megmenekültek. Szeptember 10-én érték el Martinique szigetét, ami a túlélést jelentette. Barátságos fogadtatás, víz, étel, néhány nap pihenés. Majd hat nappal később megérkeztek Venezuelába, La Guaira-ba, ahol újabb megpróbáltatások várták őket. A hatóságok bebörtönöztek többeket: a felelősöket és akik nem tudtak megszökni sem és a papírjaik sem voltak rendben. 130 embert átvittek a Orchila szigetére dolgozni, amíg a papírjaikat elrendezték és több részletben térhettek vissza, hogy aztán útjukra indulhassanak szerencsét próbálni. 14 ember viszont még az év november elején visszatért Gomerára hitehagyottan, reményt vesztetten. Nekik állít emléket egy sziklára elhelyezett tábla a tengerparton és egy étterem, amelynek teraszáról a szemnek kifutása van....akár Amerikáig.
