Hamarosan utazunk haza néhány hétre. Már tele van a naptáram a sok programmal, megbeszélt időponttal. Az a naptáram, amit az ősszel azért vettem még otthon, hogy majd 2016-ban is legyen magyar naptáram. Sejtettem előre, hogy nem kell nagy méretűt választanom, nem lesznek itt programjaim, legalábbis nem annyi, amennyit ne tudnék fejben tartani. Nem is került elő egészen a közelmúltig. Lassan minden napra akad már egy beírás, tele van teendőkkel, intézni valókkal, kezdek is pánikba esni. Mikor fogok elcsendesedni egy kicsit, hogy körülnézzek szeretett otthonomban és megérezzem azt a valamit. Valamit, ami segít eldönteni, hogy ott vagy itt.
Tudathasadásos állapotban élek. Miközben örülnöm kellene annak, hogy megadatott ez az életforma -megadatott? Még abban sem vagyok biztos, hogy nem luxus-e ez, amit meg sem engedhetnénk magunknak. Miközben, nem is adta ezt senki, hanem dolgozok érte minden nap. Fogalmam sincs, hogy mit akarok és még kevésbé tudom, hogy mit fogok válaszolni majd a kérdésekre. Mert lesznek kérdések, kimondottak és kimondatlanok, pont, mint az elutazásunkat megelőző hónapokban. Mert mindenkinek van véleménye arról, hogy ez jó vagy rossz döntés. Nincsen semmi okunk arra, hogy otthagyjuk az életünket, sem anyagi, sem erkölcsi, sőt még kockáztatunk is vele. Nem éreztük nyomasztó, élhetetlen helynek Magyarországot és nem látjuk a külföldet sem rózsaszín cukormázban úszni. Egy ábrándot kergetünk, ami nem is közös ábránd, csak a férjemé. Igaz, az én számból csúszott ki egy vita hevében öt évvel ezelőtt, hogy majd öregségünkre élhetnénk egy kis szigeten, valahol, ahol mindig jó idő van. Mint egy alternatíva arra, ha gyermektelenül együtt öregszünk meg. De megszületett a kisfiúnk és öregek sem vagyunk még. A férjem viszont úgy érzi, hogy a vágyait meg kell valósítani, mert élete lemezének B oldala forog egy ideje, mire várjon még? Arra, hogy öreg vagy beteg vagy éppen mindkettő legyen és nem lesz majd ereje, energiája, hite a változásokhoz? Ahhoz, hogy életmódot váltson és egészségesen, sokat mozogva újra fittnek érezhesse magát. Nincs más vágya, csak a családjával élni békességben egy nyugodt helyen és a tengeren horgászni. Túl sokat kér?
Jobb napjaimon egyetértek vele, sőt irigylem, tisztelem azért, hogy ezt ki meri mondani és ilyen vehemensen tud küzdeni érte. Rosszabb napjaimon? Haragszom, hogy fölborított körülöttünk mindent az önző vágyaival. Haragszom magamra, hogy hagytam magam ebbe belebolondítani, hogy már az első alkalommal nem zárkóztam el végérvényesen és megkérdőjelezhetetlenül az ötlettől. Országot váltani macerás. Két országhoz tartozni egyszerre logisztikai bukfenc, anyagi luxus. Gyereket nevelni idegen nyelvű közegben problémás. Barátok nélkül kikapcsolódni nem lehet. Újabb barátságokat kötni úgy, hogy a közös nyelv, amelyen beszéltek vagy egyikőtöknek sem anyanyelve, vagy csak a másiknak, te meg folyton úgy érzed, hogy nem tudsz elég intelligensen megnyilvánulni. Szerintem, nem lehet. Vagy nem olyan értékű, nem olyan mélységű. Pótlék. Ha család nélkül élsz, akkor támasz nélkül kell boldogulnod minden áldott nap.
Forrás: hanna-manna.hu
Tegnap március 15-e volt... rabok legyünk vagy szabadok? Rabjai a megszokottságnak vagy szárnyaljon a képzeletünk szabadon és elhiggyük, hogy azok lehetünk, akik csak lenni akarunk, akárhol a világban? Mert az otthon ott van, ahol azt megteremtjük magunknak. Szabadon kísérletezzünk, mert minden új helyzetben, amit megoldottunk, megerősödik az összetartozásunk és az önbecsülésünk?
Az ünnepre Kormos Anett írt egy cikket a wmn.hu-n, ami nagyon szíven talált. És ma válaszolt neki Pásztory Dóri, ami úgyszintén. Mindkét véleményben benne van az enyém is és egyikben sincs igazán. Mert mit akarok én, ezen gondolkodom régóta és irigylem azokat, akik elszántan tudják védeni az igazukat és nem lehet őket elbizonytalanítani. Földhözragadt módon vágyom a kis otthonom, az ismerős közegem után, de ugyanakkor szerető feleség és anya szeretnék lenni, nem akarom megfosztani a nekem legfontosabbakat attól a lehetőségtől, hogy újra- és egyáltalán megfogalmazzák magukat. Közben őrlődöm, hogy nem való nekem ez az önfeláldozó szerep sem, mert miközben nekik megadom a lehetőséget, magamtól megvonok valamit és ez frusztrál. Gyenge vagyok, mert hagyom magam sodorni vagy erős, mert merem feladni azt, ami biztonságot nyújt?
Marad a kérdés: fák legyünk vagy madarak?
