A húsvéti szabadságról már hetekkel ezelőtt visszatértünk Gomerára. Nagyon nehéz volt a visszatérés, szinte fájt, annyira szerettem volna maradni, annak ellenére, hogy a hazalátogatás legalább annyi csalódást okozott, mint örömet. De, mégis az az otthonillat, az sehol máshol nincs jelen. Aztán leszállt a gép Tenerifén és nem tudom, hogy miért, de azonnal elöntött az eufória. Azt gondoltam korábban, eddig mindig csak a télből / őszből érkeztünk meg, hogy ez azért lehet, mert így hat az emberre, ha megérkezik a zord klímából a nyárba. Szinte arcul csap a napsütés, az életigenlés, a jókedv és legszívesebben salsázni kezdenék...bár tudnék!

Moldáv anyatársam szerint ez normális, sokan élik meg ezt a kettősséget, ő 12 éve küzd azzal, hogy rossz eljönni otthonról, de jó megérkezni is ide. Ő is sokat sír még mindig, pedig számára már egyértelműen jobb itt, Valle Gran Reyben, mint a hazájában.

Örömömet csak fokozta, hogy régi barátnőm, Erika és férjének anyukája, Ida Adeje-n vártak bennünket, egy hét tenerifei nyaralás után, készen a kalandra, hogy átkeljenek egy "szigettel arrébb". Erika tisztában volt a különbséggel, mert tavaly is meglátogatott bennünket, Idának mindez új volt. 

Számunkra végre alkalmat adtak vendégeink, hogy felkerekedjünk és megkeressük a Mirador de Abrante-t. Ez egy üvegfolyosó a semmibe, borzongatóan gyönyörű. Agulo mellett található, kicsit jobban is kitáblázhatnák, hogy merre kell menni, de érdemes volt kitartóan keresgélni. Bónuszként Karcsi megmutatta nekünk La Caleta strandját, Hermigua mellett.